A nyírfacukor története a 19. század végi Németországban kezdődött. 1890-ben a német kémia professzor Emil Fischer és tanítványa, Rudolf Stahler kinyertek egy addig ismeretlen anyagot a nyírfa forgácsából. Ezt nevezték xilitnek. 1891-ben Fischer megjelentette felfedezését, majd 1902-ben megkapta érte a Nobel-díjat.
Ezzel párhuzamosan egy francia kémikus, Bertrand a búza és a zab rostjait tanulmányozta és neki is sikerült kivonnia egyfajta xilit szirupot. Így a nyírfacukrot egyszerre fedezték fel két országban, de a xilit az elkövetkező ötven évben szinte észrevétlen maradt a kutatók számára. A nyírfacukor élettani szerepe ugyan már ismert volt, de előállítása olyan költséges volt, hogy egyáltalán nem foglalkoztak vele.
Az 1950-es években Dr. Touster Nashville-ben megállapította, hogy az emberi szervezet is képes előállítani a nyírfacukrot, így a nyírfacukor újra az érdeklődés körébe került.
Finnországban a nyírfát gyakran használták kutatási alapanyagként a tudósok és ennek köszönhetően hamar rájöttek, hogy a nyírfacukrot miképpen lehet felhasználni édesítési célokra. Az 1960-as években finn mérnökök képesek voltak a xilitet elkülöníteni a xilóztól, így létrehoztak egy kereskedelmileg is életképes gyártási folyamatot.
